Vendégkönyv·Kapcsolat·Nonprofit Kft.·Próbatábla
Fortissimo Login·Hírlevélre feliratkozás·
 

Les Misérables - A nyomorultak



A szenvedés még sosem volt ilyen látványos

TASNÁDI KATA írása az Origo-n
2016. 05. 11. 

A nyomorultakat színpadra vinni több szempontból is gigászi vállalkozás: adott egy kétkötetes, 347 fejezetből álló regény, amely ráadásul nemcsak hosszú, hanem szövevényes is. Sok, a történet szempontjából fontos karakter és helyszín található benne, és ha ez még nem lenne elég, a sztori több évtizedet ölel fel, amely történetvezetési szempontból és a színészválasztásnál is kihívás elé állítja a rendezőket. A Madách Színház előadásán azonban lélegzetvételnyi időnk sincs arra, hogy ezen töprengjünk. 
 
A musicalváltozat a nyolcvanas években arra a feladatra vállalkozott, hogy a zenés színház eszközeivel dolgozza fel Victor Hugo klasszikusát, de az ötletet a kritikusok akkor korántsem fogadták kitörő lelkesedéssel. A közönség viszont mindig is más véleményen volt, a Broadwayn bemutatása után 17 évig volt színpadon, a londoni West Enden pedig máig a leghosszabb ideig játszott musical a Les Misérables - A nyomorultak.

A színházi szakmában is a musicalek egyik csúcsdarabjaként tartják számon A nyomorultakat, hiába vádolják sokan azzal, hogy leegyszerűsíti, és ezzel együtt kiüresíti az eredeti művet. A vádakban van is némi igazság, hiszen a regény Franciaország történetének egyik legeseménydúsabb időszakát dolgozza fel, a főbb szereplők pedig hatalmas utat járnak be, szó szerint és átvitt értelemben is. Mindezt egyetlen színházi előadásba kell sűríteni, ezért a színpadon nagyon gyorsan történnek az események, és csak ritkán jut idő arra, hogy elidőzzünk egy-egy jelenetnél, karakternél vagy éppen a történelmi háttérnél.

Szirtes Tamás ráadásul úgy döntött, mikor 2015-ben másodjára rendezte meg a darabot, hogy nem az eredeti, hanem a 18 perccel megrövidített változatot viszi színpadra a musicalből. A rendező korábban egy interjúban azt mondta, hogy ezzel sem a darab szelleme, sem a története nem változott, inkább csak a műfajra jellemző ismétléseket hagyták ki, amivel egy lényegre törőbb előadás született. Az biztos, hogy a felkészületlen néző csak kapkodja a fejét, hogy miért is halt meg olyan gyorsan szegény Fantine, miért van a gonosz embereknél a kis Cosette, vagy, hogy miért építettek barikádokat a szimpatikus diákok. A zene persze nagy segítséget jelent abban, hogy összefogja a szerteágazó történetet, és árnyalja a szereplők jellemét. A pazar látvány pedig egyből beránt a történetbe, és valószínűleg ez az új előadás legnagyobb érdeme.

Az alkotók többször emlegették, hogy filmszerűségre törekedtek, amely valóban érezhető a rendezésen. A mindössze pár perces jelenetek elképesztő iramban váltják egymást, a színpadkép csak ritkán statikus, de az idő- és térugrások általában olyan olajozottan működnek a színpadon, mintha tényleg mozgóképet néznénk. A Kentaur által tervezett, jól variálható díszletek a korszerű vetítéssel, illetve Rományi Nóra jelmezeivel kiegészülve nagyon látványosak és kifejezetten realisták, visszaadva a korszak hangulatát. Talán csak a csatornajelent nem sikerült elég jól: itt viszonylag egyszerű megoldást választottak a Madáchban, amely kicsit meglepő volt a legtöbbször kifejezetten ötletes megvalósítások mellett.

A színészek jelenléte is hasonlóan profi: a szereplők olyan összehangoltan mozognak a színpadon, mintha hónapok óta játszanák a darabot. Kevés a kifejezetten „musicales” rész a rendezésben, ami nem is baj, mert pont ezek működnek a legkevésbé. A sok kis jelentből álló darabban ugyanis kifejezetten idegenül hat, mikor a történet nem halad előre, hanem gondosan megkoreografált énekes-táncos részeket nézünk.
Az első felvonás utolsó nagyjelenete (Egy nap még) éppen ezért a látványt tekintve kevésbé működik.

A főbb szerepekben hármas szereposztás váltja egymást. A kenyeret lopó, és emiatt egész életében bűnhődő egykori fegyenc, Jean Valjean (Zöld Csaba), és az őt üldöző Javert felügyelő közül ezúttal az utóbbit alakító Egyházi Géza volt a meggyőzőbb. Az előadásból érdemes kiemelni az Eponine-t alakító Simon Boglárkát, aki a legkarizmatikusabb női szereplő volt a színpadon. Ehhez persze az is jócskán hozzájárul, hogy Eponine a legérdekesebb és legösszetettebb női karakter a musicalben, Foki Veronikának a felnőtt Cosette-ként például közel sincs annyi lehetősége a kibontakozásra. Solti Ádám rutinosan hozza a szerelmest Marius szerepében, de sokkal hatásosabb akkor, mikor a barikádon elpusztult bajtársait siratja.  Az első magyar Jean Valjean, Vikidál Gyula is szerepet kapott az új előadásban, ezúttal a megbélyegzett Valjeanon megkönyörülő püspök szerepében. Vikidált hallgatva az ember csak azt sajnálta, hogy a püspöknek ilyen rövidke szerep jut a prológusban.

A Madách előadása, és a jelenetek között is lelkesen tapsoló közönség reakciói alapján érthetővé válik, hogy A nyomorultak musical miért az egyik legnépszerűbb darabja a műfajnak.
Minden benne van, ami csak kellhet: lenyűgöző látvány és zene, túláradó érzelmek, szerelem, halál és forradalom - és a fogadós Thénardier házaspárnak köszönhetően még némi humor is. Az 1999-es bemutató a Madáchban óriási siker volt, és nem vállalunk nagy kockázatot azzal, hogy a 2015-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon, és idén áprilisban kőszínházban is debütáló új változat szintén hasonló sorsra van ítélve.
vásárlás
2018. Június
HKSzCsPSzV
----1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
30 -
2018. Július
HKSzCsPSzV
------
7 8
14 15
16 20 21
23 24
30 31 -----
2018. Augusztus
HKSzCsPSzV
--
6 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 --
2018. Szeptember
HKSzCsPSzV
-----1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20
27 28 29 30
-------
2018. Október
HKSzCsPSzV
1
10 11 12 13
17 18 19 20
24 28
31 ----
2018. November
HKSzCsPSzV
---1 2 3 4
8 9 10 11
15 16 17 18
19 24 25
26 27 28 --