Vendégkönyv·Kapcsolat·Nonprofit Kft.·Próbatábla
Fortissimo Login·Hírlevélre feliratkozás·
 

Ádám Ottó gondolatai

ÁDÁM OTTÓ GONDOLATAI
- a színházról, a közönségről és a kritikáról -

(A néző manipulálása és ennek következményei)
„Az igazi drámának, a színháznak mindig szüksége volt naiv és spontán befogadó közegre. Ez így volt mindig a nagy színházi korokban. Az antik színház szerves társadalmi esemény a város életében, de így van ez a középkori vásári színháznál vagy misztériumnál, így a reneszánsz színházban és a XIX. század társadalmi forradalmakat előkészítő vagy érzékelő színházában, és egyre kevésbé tűnik így lenni a XX. század színházában.
Manapság ugyanis a művészetet a magyarázatoknak olyan szövevénye veszi körül, amelynek hatása alól nem tudja kivonni magát semmilyen nézőréteg mindenki hatása alá kerül valamiféle előkészítésnek, preparálásnak, vagyis mielőtt az élménnyel szembekerül, már valamilyen állapotban készül rá. […] ezért ma a színházban naiv és spontán hatásról beszélni majdnem lehetetlen, a manipuláció egyre erőteljesebb, és eljut minden egyes nézőig. Másképp fogalmazva ez azt is jelenti, hogy a néző, aki olvassa a lapokat és nézi a tévét, amikor a színházba kerül, már befolyásolva van.”
(Színház, 1969, április)

„A sok esztétizálás a magyarázatoknak olyan szövevényét hozta létre, amely elvette a néző önbizalmát, és bűntudatot ébresztett benne. A nézőnek szégyenérzete támad, amiért nem eléggé beavatott; amiért nem érti, amit a mellette ülő nyilván kitűnően ért. Csakhogy a mellette ülő ugyanezt hiszi őróla. Ilyen módon azután nem csak a színész játszik szerepet a színpadon, hanem a közönség is a nézőtéren.”
(Magyar Hírlap, 1969. IX. 28.)

Mindebből a polgári színház kétségbeesett legjobbjai és itt Kelet-Európában is néhányan azt a konklúziót vonták le, hogy ha ez a közönség így el van rontva, akkor inzultálni és provokálni kell, személyes közelbe hozni. A baj az, mondták, hogy nagyon el van választva a nézőtér a színpadtól, hogy ez a XIX. századi forma, hogy ül a közönség a sötétben, és távol tőle játszik a színész a színpadon. Ez elavult, mondták, efelett elmúlt az idő, tehát új színházi formákat kell kitalálni.”
(Színház, 1969. április.)

„Ez sok rossznak a forrása, egyebek között annak is, hogy a közönség egyre kevésbe tud ellenállni a színpadi blöffnek és szélhámosságnak.”
(Magyar Hírlap, 1969. IX. 28.)

(Realista színház = jól megcsinált színház)
„A kísérletező színház azzal, hogy a játékstílus megújítását helyezi előtérbe, gyakran felszabadítja magát a rendesen megcsinálni kötelező parancsa alól […] Valamit szétverni még nem új stílus, valamit nem megcsinálni még nem megújhodás. A realizmus feladása az abszurditás ürügyén, a groteszk ürügyén, az elidegenítés ürügyén […] még semmi. Nem rendesen megcsinálni a színházban a dolgokat annyi, mintha valaki azért absztrakt festő, mert nem tud rajzolni. […]
Amihez a néző kapcsolódni tud a színházban, az ugyanis csak a szituáció igazsága lehet, annak emocionális vagy racionális ereje, a mű eszméinek intenzív, közvetlenül érzékelhető ragyogása. Ehhez azonban építkezni kell, kis gesztusokból, kimunkálni a jeleneteket, vagyis formálni. Ez pedig maga az alkotás, a poézis.”
(Kritika, 1972. június.)

(Tartózkodás az esztétizálástól)

„Az esztétizálás és az okoskodás olyan légkört teremtett, amelyben mindenki igyekszik beavatott lenni.”
(Színház, 1969. február.)

„Az a közélet, amelyben a művészek részt vesznek, stresszhelyzetbe hozza őket. Valami újat! Ez a sztereotip visszatérő mondat, amit hallanak. És a másik: megfogalmazni, hogy abban, amit csinálnak, mi az új. Mindkét igény képtelenség.”
(Kritika, 1972. június.)

„Azt hiszem, az újszerűség nem célja, legfeljebb eredménye lehet csak a színházi tevékenységnek. Hogy mikor kezdődik valami új a színházban, az nemcsak elhatározásainktól függ.”
(Magyar Hírlap, 1969. IX. 28.)

„...a művész, ha lehet, kerüli a megfogalmazást. Úgy érzi, hogy a megfogalmazás szükségszerűen elszegényíti mindazt, amit ő a dolgokról mond, érez, sejt, és ez az elszegényített igazság majd visszahat őrá is, kénytelen lesz ehhez tartani magát, vagyis a kevesebbhez a több helyett. Csinálni legjobb tudásunk szerint, hogy aztán az pontosan milyen, az nem ránk tartozik, azt másoknak kell megfogalmazni.”
(Kritika, 1972. június.)

„Azért kell színházat játszani, hogy mindazt, amit nem lehet az emberi viszonylatokról szavakban elmondani, a színpadon megteremtsük. Ebben több a színház minden más művészetnél.”
(Színház, 1973. szeptember.)

(Kegyetlenség és brutalitás a színházban)
„Napjaink egyik divatos színházi irányzata az úgynevezett kegyetlen színház. A kegyetlen színház hívei azt mondják: a világ brutális, az embereket sokkolni kell, meg kell mutatni nekik ezt a brutális világot, amelyet létrehoztak; azokat a körülményeket, amelyek között élnek, hogy ettől elborzadjanak, és humánus világot teremtsenek. Kérdés azonban, hogy abban a XX. században, amelyben a kommunikáció oly könnyű, amilyenné a film, a televízió, a gyors közlekedés, a gyors hírszolgáltatás tette – az emberek szembeállítása a brutalitással valóban alkalmas-e arra, hogy a brutalitást csökkentse. Attól tartok, hogy nem. […]
Marad tehát a kegyetlenség absztrakt gesztusa. Így a kegyetlenség puszta felmutatása – amelynek a meghirdetett művészi szándéka, hogy a kegyetlenséget csökkentse – valójában növeli a brutalitást. Kegyetlenségre ingerli az embereket, rossz ösztönökre apellál. A film, a televízió gyakran visszaél saját szenzációt publikáló szabadságával, és az embereket oly módon sokkolja, most már több évtizede, hogy ez új brutalitásoknak lehet a forrása, s felszabadítja az emberekben az elfojtott indulatokat. Így azok akkumulálódhatnak, és újabb brutalitásokat hozhatnak létre. A brutalitás nyers felmutatása senkit sem riasztott el a brutalitástól. A kegyetlenséggel szemben csak a fölmutatott humánus gesztus segíthet.”
(Magyar Hírlap, 1969. szeptember 28.)

(Szépség és moralitás)
"Csehov Asztrovja azt mondja: „Az ember legyen mindenben szép. Arcban, ruhában, lélekben, gondolatban…” […]
Európában az elmúlt három évszázad alatt a moralitás és a színház mindinkább elszakadt egymástól, csak a legnagyobbak egyesítik továbbra is: Csehov, Gorkij, Shaw, Wilder, Beckett. Ezek az írók kétségbeesetten prédikálnak, mert moralisták, és hatni akarnak arra a közegre, amelynek írnak. Ha a színház végképp elveszti a moralitás iránt való fogékonyságát, akkor ismét bajba kerül…”
(Színház, 1969. február.)

(Hagyományaink ápolása és a nagyvilág)
„Az empire óta egyéb se történik: valamelyik régi divat feltámad, és új életre kel. Hogy mi mikor, azt az határozza meg, amire a kor embere éppen rezonál, meg hogy az elmúlt korok melyikében érzi a maga szemléletének vagy ízlésének rokonságát.”
(Film, Színház, Muzsika, 1966. V. 20.)

„Folyamatosság nélkül nincs igazi nemzeti kultúra, sem irodalom, sem dráma, sem színház. És amit az öltözködés divatja megtehet, hogy szabadon turkál az elmúlt korok ruhái között, és hol ezt, hol meg azt kotorja elő, azt a művészet nem teheti meg.” (Színház, 1969. február.)

„A saját utunkat kell keresni. Újra és újra visszanyúlni saját gyökereinkhez. Ez azt is jelenti, hogy százszor és ezerszer át kell fésülni a magyar drámai hagyományt. Az egyszer bemutatott darabot újra megpróbálni más aspektusban, más fénytörésben, más előadásban színre vinni.”
(Kritika, 1972. június.)

„Nem lehet az a fő célunk, hogy exportáljuk színházművészetünket. […] Olykor megfeledkezünk a magunk közönségéről, és a művészetben is nemzetközi árút akarunk termelni, így hovatovább a nemzetközi ízlés sablonjának a sodrásába kerülünk. Ez a jelenség természetellenes, már csak azért is mert a nagyvilág számára a mi művészeti alkotásainkból, az a legérdekesebb, ami sajátosan magyar, sajátosan a mienk.”
(Film, Színház, Muzsika, 1976. VII. 24.)

(A színház varázslata)
„A színház időzített varázslat. A színésznek minden este pontosan hét órakor kell a legtehetségesebbnek lennie. Pedig ezer dolog gyötri: foga fáj, elhagyta a felesége, gondjai és irigyei vannak, a dolgok összejátszanak ellene, a kollegák, a direktor, minden. A függöny azonban fölmegy, a hősnek győznie kell, a primadonnának ragyognia, és a csodának meg kell történnie. Mit tegyen hát a színész, hogy mindennek ellenére játszani tudjon, és mit a rendező, hogy elhárítsa mindazt, ami ebben megakadályozza? Hiszen a tehetség: állapot. Nem tulajdonsága a színésznek, mint a haja színe, hanem állapota, amely egész életén át, hullámzóan hol erősödik, hol gyengül, egyszer jó állapotban van, és a dolgok maguktól mennek, máskor meg bármit tesz, a puszta színpadi létezés is erőfeszítésbe kerül. A rendező mestersége: megteremteni azokat a körülményeket, amelyek közt a színész szervesen létezhet. A rendezőnek meg kell építenie az előadás külső formáját, és úgy kell szerveznie az életet a színházban, hogy a csaknem lehetetlen létrejöjjön, és megszülessen az írott műből az eleven előadás. Ez a folyamat a színházi tevékenység lényege.
(Magyar Hírlap, 1966. IX. 28.)

„A rendezői mesterség sokkal spontánabb és ösztönösebb, mint ahogy hiszik. A rendező nem az a filosz, akinek képzelik.”
(Színház, 1969. február.)

„Egy próba nagyon sok esetlegességet, szubjektív bizonytalanságot tartalmaz, amelyek közt úszva alakul ki, formálódik a darab. Keresünk valamit, de hogy az pontosan milyen lesz, nem tudjuk.”

(Színház, 1973. szeptember.)

vásárlás
2020. Február
HKSzCsPSzV
-----1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 -
2020. Március
HKSzCsPSzV
------
2 3 4
16 17
26
30 31 -----
2020. Április
HKSzCsPSzV
--1
12
14 15 16
29 30 ---
2020. Május
HKSzCsPSzV
----1 2 3
4 5 6
19 20 21 22 23 24
25 26 31
-------
2020. Június
HKSzCsPSzV
8 9 10
23 24 25 26 27 28
29 30 -----
2020. Július
HKSzCsPSzV
--
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 --