Vendégkönyv·Kapcsolat·Nonprofit Kft.·Próbatábla
Fortissimo Login·Hírlevélre feliratkozás·
 

Huszti Péter írásai

Huszti Péter: A „megfejtetlen varázslat”

Részletek a Madách Színházban 1989-ben,
Ádám Ottó nyugdíjba vonulása alkalmából elhangzott búcsúztatóból

Mi sem tudunk semmit méltó módon lezárni. Kezdeni még csak van tehetségünk, de befejezni már alig. Sietünk, kapkodunk, változunk, bemocskoljuk, eltöröljük a múltat, nincs időnk, nincs kedvünk gondolkodni. Elgondolkodni az életünkön, a sorsunkon, a történetünkön, a történelmünkön. Szeretnék most megállni egy pillanatra. Körülnézni, egymásra nézni, magunkba nézni. Most, mikor egy gazdag, sikeres, izgalmas, bölcs életmű vastag kötetét, képletesen és valóságosan is, becsukjuk.

Ádám Ottó harmincnégy évig volt rendezője, huszonhat évig főrendezője és tizennyolc évig igazgató-művészeti vezetője a Madách Színháznak.

Tavasszal úgy határozott, hogy év végével búcsút vesz az igazgatói széktől, amelyben az említett évek alatt egyébként egyszer sem ült. Az ügy hivatalos része viharos körülmények között, de példás módon zajlott le. Nem akarom, mert nem is tudom még megrajzolni Ádám Ottó rendezői és színházvezetői munkásságát. Gondolom a közeljövőben többen is neki- gyürkőznek ennek az izgalmas feladatnak. Most csupán elköszönni szeretnék. Nem, nem is elköszönni, inkább köszönni és köszönteni őt.

Köszönetet mondani az elmúlt évekért. A makacs türelemért, művészi fantáziánk bátorításáért, alkotó kínjaink, hétköznapi fájdalmaink tapintatos gyógyításáért, a látszólagos engedékenység mögötti ellentmondást nem tűrő, egyfajta kötelező értékrendért, a mindig mindenek feletti, mindennél fontosabb életigenlésért. Azok nevében, akik kezdettől fogva működtek, azok nevében, akik, mint én – kimondani is ijesztő – egy negyed századot játszottunk együtt és a többiek nevében, akik húsz, tizenöt, tíz, öt… négy három, kettő, egy éve játszanak a csapatban, ebben a huzatos házban. A huzatot képletesen és valóságosan értettem, mert sok minden változott itt évtizedek alatt, az utóbbi másfél-két évről nem is beszélve, de a huzat – peresztrojka ide, glasztnoszty oda – tartja magát. Miden igazgatói határozatra, súlyos fegyelmikre fittyet hányva.
De mennyi minden történt velünk! Hány csodát láttunk! Ádám Ottó nagyszerű útitársakat, kísérőket és útmutatókat választott, Csehovot és Maxim Gorkijt, Szophoklészt, William Shakespeare-t, Bertolt Brechtet, G.B.Shawt, Arthur Millert, Georg Büchnert, Németh Lászlót, Molnár Ferencet, Szép Ernőt, Bródy Sándort, Sütő Andrást, Szomory Dezsőt, Háy Gyulát… (…)

A játékok mindig az emberről szólnak, az emberekért, mindig az emberekhez. Hogy okuljanak a példán. Ha tudományosan kellene megfogalmazni, költői realista játékokat játszottunk, moralista, gondolkodó, tépelődő, érzésekkel, indulatokkal, érzelmekkel teli töprengéseket, tehetségekre, egyéniségekre, színészi tálentumra épülő színházat. Ha meg kellene fogalmazni!

De nem biztos, hogy érdemes megfogalmazásokkal kalodába zárni a játékosokat. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban Ádám Ottót:
(…) „Nem akarom megfejteni a titkot, mert félek, hogy elillan a kép. Nem akarok többet tudni a színészi kreativitás rejtelmeiről, mert félek, hogy kifecsegem, amit sejtek, elűzöm a nehezen megtaláltat.
Visszahúzódom a nézőtér sötétjébe és lenyűgözve nézem a megfejtetlen varázslatot.”

Köszöntöm Ádám Ottót, abból az alkalomból, hogy a bizsergetően izgalmas, kellemes, irigyelt, csupa-öröm, agyondicsért, „fenékig tejfel” színházigazgatói csapatból átigazol a nyugdíjas színházigazgatók csapatába. Köszönteni szeretném, és nem búcsúzni. Több okból is. Elsősorban, mert remélem, hogy a jövőben is figyelemmel kíséri munkánkat, s ha azzal a megrögzött szokásával szakít is, hogy minden estéjét a Madách Színházban tölti, bemutatóinkat remélem, ezentúl is megnézi. Ezt a reményemet az a rövid, de velős aforizma is táplálja, amely feleségétől származik – aki sokunkat orvosolt már sikeresen testi-lelki nyavalyáinkkal-, szóval, egy beszélgetés végére, amely arról folyt, hogy az igazgatói tisztet letéve Ádám Ottó a jövőben vajon jár-e színházba, a doktornő így tett pontot: „Persze, hogy jár! Ne őrüljetek meg. Attól, hogy ő már nem operál, őt még operálhatják!”

Reméljük tehát, hogy szeretett direktorunk továbbra is nálunk operáltatja magát, akkor is, ha néha életlen a késünk, vagy nem a megfelelő szervet távolítjuk el, ha néha kellemetlenebbek is lesznek ezek az operációk, mint szeretné, vagy akár mi szerettük volna, s még akkor is, ha ne adj Isten, műszereinket bent felejtjük a betegekben. Sőt reméljük, nemcsak megnézi az előadásainkat, de a véleményét is elmondja. (…)

Drága Ottó, kívánom, hogy növendékeidben továbbra is örömed legyen és kívánok tehetséges, új növendékeket. Kívánom, hogy a változó Madách Színházban is kedvedet leld, de elsősorban kívánok egészséget, kedvet, erőt, kívánok egy országot, amely működik, s amelynek szüksége van a színházra, békességet és békét, hogy élvezhesd a még elvégzendő munkát és a nagyon is megérdemelt pihenést.

Ahogy körülnézek, ahogy magunkra nézek, sokan hiányoznak. Hiányoznak közülünk és hiányoznak nekünk. Sokan vannak igazoltan távol, akik pedig alapjaiban határozták meg az elröppent, emberközpontú évtizedeket, a Madách Színházat és Ádám Ottó pályáját. Azt mondják, nincs pótolhatatlan ember, én ezzel szemben azt mondom, hogy van. Vannak, csak természetesen megpróbáljuk pótolni őket, mer az életnek menni kell tovább. Sok pótolhatatlan jó barát és eszménykép hagyott itt minket. Talán azzal vigasztalódhatunk, hogy olyan alakoknak adtak életet, visszavonhatatlanul, olyan hús-vér embereket hoztak létre tehetségből, örömből, bánatból, keserűségből, szerelemből, és szeretetből, akik most is léteznek az öltözőkben, folyosókon, a büfében, a fodrászatban, a szabóságban, és itt a színpad titokzatos zegzugaiban. Mert ha gazdáik el is hagytak minket, úgy érzem velünk él – csak néhányukat megidézve -: Azdak bíró és Romolus, Sorin és Eddie Carbone, Bodnár mama és Peacockné, Széchenyi és Ottó Frank, a Névtelen csillag Tanár ura, Kuku kisasszony és Gittel Mosca, Besszemenov, Pickering és Tigris Brown, Marco és Alfieri, és a „Menedékhely” lakói közül Kosztilov és a Tatár, Ferdenyakú és a Rendőr, Luka és Natasa, Hermelin és Irma az Üvegcipő kis cselédlánya és most középre kellene perdülni és a húrokba csapni az örök diák, örök rajongó, örök jó barátnak: Sancho Panzának és belevágni a dalba a hűségről, a kitartásról, a barátságról…

(Megjelent az Emlék-próba c. kötetben, 1995-ben)



Ádám Ottó 80. születésnapjára írt köszöntője

Drága Ottó!

Búcsúesteden - majd 20 éve?, hihetetlen - a nagy Madáchban, néma csendben és koromsötétben várakozott Rád a társulat. Meglepetésnek szántuk az estet, és a megjelent barátok tömegét. Az ügyelő belesuttogta a csöndbe: megérkeztetek és jöttök a Hársfa utca felől a színpad felé. Hallottuk lépteiteket, hirtelen kigyúltak a fények, kitört a taps. Ott álltál a fénytől hunyorogva, s talán egy kicsit meghatódva. Mi is álltunk a színpadon, a nézőtéren, és néztünk Téged, néztük egymást, néztünk magunkba és bizonytalanul a jövőbe. Azután elkezdődött a műsor, amelyre napok óta titokban készültünk. Köszöntőmben beszéltem a 25 évről is, amelyben Veled játszhattam, és igyekeztem köszönetet mondani az ott szorongó társulat és felejthetetlen játszótársaink nevében is, akik ezt a megható estet már föntről nézték.

Akkor nem értettem, nem értettük, miért döntöttél úgy, hogy erőd, tehetséged teljében ilyen drámai hirtelenséggel otthagyd a Madáchot, minket, a Főiskolát, mindent.

Ma már mintha érteném.

Fiatal tanítványaimmal beszélgetve, meglepve tapasztalom, hogy azok az évek, az a színház, az ott folyó munka, a próbák, előadások hangulata mára a majdnem hihetetlen, csodálatos mesék világába került.

Hogy volt egyszer egy színház, két patinás épülettel, az egyik a Lenin, majd az Erzsébet körúton, a másik a Madách téren. Két épület, amelyet a költészet titkos alagútja kötött össze. Mindegy volt, hogy melyikben próbálunk, melyikben játszunk esténként. Egy volt az ügy, a gondolat, a cél. Itt is, ott is nagy történeteket meséltünk. Ebben is, abban is otthon volt Shakespeare és Madách, Ibsen és Molnár, Rostand és Németh László, Gorkij és Csehov, Szabó Magda, Shaw és Szomory Dezső, Miller és Williams, Szép Ernő, Bródy, Sütő András, Háy Gyula, Wesker, Karinthy Cini, Görgey, Gyukovics, Illés Endre, Müller Péter, Szakonyi, Békés Pali és a többiek.

Egy színházi műhely, amelyben az érték volt az értékmérő.

Egy színház, amelynek legendás igazgatója voltál. Türelmes, tapintatos, megértő, de makacs, és a fő kérdésekben ellentmondást nem tűrő.

Egy színház, amelyben parádés társulat játszott, nagyszerű színészek és rendezők, akik a költészetre, a rendet teremtő gondolatokra, és az életigenlésre kötöttek egymással szerződést. Ahol a drámák gondolkodásra és önismeretre tanítottak. Ahol a játékok az emberről szóltak, az emberekért az emberekhez.

- Idehallgass Öreg! Azt mondd meg nekem, van-e Isten? - kérdeztem Vaszka Pepelként Lukától, drága Pécsi Sanyinktól, a gyönyörű menedékhelyünk priccsén.
- Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel benne, nincs. Amiben hiszel, az van! - válaszolta Sanyi mosolyogva, bogárszemeit biztatóan résnyire húzva.
Azokon az estéken, azokban az években Vaszka Pepel és én is, és mindannyian tudtam, és tudtuk, hogy ez így van. Nem lehet másképp.

Hinni kell! s hivatásunkat alázatosan, meg nem alkuvón szolgálni.
Más dolgunk nincs.

Ma már talán bizonyos kétkedéssel és keserűséggel néznék Sanyira, s félek, hogy ő is így nézne rám.

Jól esik születésnapodon visszaidézni a néha hihetetlennek tűnő emlékké nemesedő, régi, szelíd estéket.

Drága Ottó, Ildikóval együtt hálával kívánunk egészséget, békét, szép napokat, nyugalmas, boldog éveket.

Péter

2008.

vásárlás
2020. Február
HKSzCsPSzV
-----1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 -
2020. Március
HKSzCsPSzV
------
2 3 4
16 17
26
30 31 -----
2020. Április
HKSzCsPSzV
--1
12
14 15 16
29 30 ---
2020. Május
HKSzCsPSzV
----1 2 3
4 5 6
19 20 21 22 23 24
25 26 31
-------
2020. Június
HKSzCsPSzV
8 9 10
23 24 25 26 27 28
29 30 -----
2020. Július
HKSzCsPSzV
--
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 --