Vendégkönyv·Kapcsolat·Nonprofit Kft.·Próbatábla
Fortissimo Login·Hírlevélre feliratkozás·
 

Hírek

A Once / Egyszer... szombati bemutatójáról

2019. 09. 24.


A szeptember 21-i Once / Egyszer... bemutató egy Kedves Nézőnk szemével: 

"Szereted a zenét, a jó zenét, szereted a romantikát, megcsömörlöttél a csöpögős, valóságtól elrugaszkodott daraboktól és inkább a realitásra vágysz, tetszenek a keserédes történetek, akkor ez a darab tetszeni fog nagyon!

A Madách Színház, élén a rendezővel Szirtes Tamással ezzel a darabbal nagyon magasra tette a lécet. Ha az ONCE premierére év közben került volna sor, bizton állítanám, ennek az évadnak a legjobb bemutatóját láttam ezen a két estén, így évadkezdésnek azonban egy nagyon erős előadást… Jó hely az ahol ilyen gyöngyszemek születnek.

ONCE – EGYSZER: A darabról és arról, amit közvetít, mert nagyon gondolatébresztő előadás született…

A történet maga valami csöndes kiállás a szerelem mellett, (de nem egy tipikus első szerelem története) a „túlvagyunk már sokmindenen, voltak tévutak” szerelem, a józan szerelem mellett, már ha egyáltalán létezik ilyen. Arról, hogy ki-ki megkeresse a saját útját, még ha az nem is mindig szépnek és boldognak tűnik. Erre a történetre nagyon igaz a mondás: kompromisszum az egész élet, hisz ez a két ember, kapcsolatuk alakításánál a szívük helyett az eszükre hallgatnak a végső döntésnél… 

Ez a történet talán azért zseniális, mert a néző saját magára ismerhet, hisz bárkivel megtörténhet… Talán a történetben a két főszereplő ezért nincs nevén nevezve, egyszerűen csak a Fiú és a Lány, mert az életben bárki lehet….

Fehér Adrienn (a Lány édesanyja a darabban) ezt így fogalmazta meg:

„A számtalan nehézség ellenére is mindig felállsz és elindulsz és a hited végül odavisz, hogy boldog és önazonos leszel, és megtalálod a helyed akkor is, ha ez egy nehéz világ…”  Boldog befejezés nélküli történet, gyönyörű, gitármuzsikával fűszerezve. 

Az alaptörténetül szolgáló filmről írta anno egy kritikus:

„A szelíd humorral felvezetett szerelem itt nem teljesedik ki. Az Egyszer sokkal inkább az újrakezdésről szól, vagy legalábbis az újrakezdésbe vetett hitről. Az olyan egyszeri és megismételhetetlen pillanatokról, amelyek alatt nem szólnak vonósok, nem mozdul meg a föld, csak egy kicsit másképpen csordogál tovább az idő.”    (Papp Sándor Zsigmond írása Népszabadság 2008.)

Szirtes Tamás rendezésében valami egyszerű csoda született: Finoman, mindenféle nagy lufipuffogtatás nélkül elmeséltet a szereplőkkel egy hétköznapi történetet, minden trükköt és nagyzolást mellőzve, egy szál gitárral vagy zongorával, csillogó hangon… itt nem a történetnek vannak zenés részletei, hanem a zenének van egy megható története. Az Egyszer (Once) olyan egyszerű, mint a címe, (de ez a darab egyik erénye) mindenféle happy end nélkül, vagy talán éppen azzal, ki tudja. Mert a nagy kérdés, valójában mi számít boldogságnak? Ha a szereplők a végén boldogan egymásra találnak, vagy ha megtalálják a maguk útját külön-külön… Talán mindkettőjüknek más az útja, talán mindkettőnek mást rendelt a sors, csak életük folyásán kicsit egymás mellé sodorta őket az élet egy rövid időre… míg szükségük volt egymásra.

Kedves, de valójában egy szomorkás mese két magányos ember találkozásáról, akik azután egymásnak adják meg az erőt és a kellő bíztatást, inspirációt, hitet…

A történet alapgondolata csak akkor teljesedik ki igazán, ha az egyszerűség mögött meglátjuk a lelki gazdagság, a spontánnak tűnő jelenetek mögött pedig felfedezzük az élet apró szépségeit, kiszámíthatatlanságát és mélységét egyaránt. Ha a látszólag egyszerű mondatok, mint például: „az egész világ magánnyal van kitapétázva.” vagy az „Ahhoz, hogy éljünk, szeretni kell” igazsága, a való életből elcsent képek mögött egy-egy emberi sors zsákutcái, útvesztői de a gyönyörű pillanatai is felsejlenek.  

Az előadás arra tanít, az álmainkért merni kell küzdeni... Az egész alkotást varázsporként borító visszafogottság emeli a darab értékét az igazán átélhető pillanatok közé.

A darab alapjául szolgáló filmet az Egyszert még 2006-ban forgatták,  2007-ben a Glen Hansard és Markéta Irglová által jegyzett Falling Slowly című szám megkapta a legjobb eredeti dalért járó Oscar-díjat, később musical készült belőle…

Egy musical, ami mer fityiszt mutatni a műfaj szokásos stílusjegyeinek, és ezzel azt a nézői réteget is megnyerheti magának, akiket általában a hideg ráz a zenés darabok művinek ható világától.  Nem mondhatnám, hogy ez egy klasszikus musical, pedig a történetet nagyban a zene viszi előre, és lopja bele a szívedbe. Persze sokat segít a szép sztori, meg a szereplők maguk, ami nem is csoda. Egy végtelenül emberi történetet mesél el úgy, hogy mindvégig mellőzi a szirupos csöpögéseket, nyoma sincs benne semmiféle erőltetett megrendezettségnek és mégis egy szívhez szóló történet, szenzációsan jó, megunhatatlannak tűnő zenékkel. Stílusát tekintve sokkal inkább romantikus zenés dráma, mint klasszikus musical…

Egyszóval nagyon szép, hatásvadász mentes alkotás született ezzel a darabbal, bármiféle manír nélkül. Hétköznapi, egyszerű szereplőkkel, akik mégis különlegesek, hiszen a művészet uralja a lelküket. A zene az, ami összeköti őket egymással, a Lányt és a Fiút. Sokat nem akarok elárulni a történetről, hiszen úgy érvényét vesztené a darab szépsége, bár meg merem kockáztatni, még úgyis nagy élményt jelentene majd...

Ennyit azonban röviden: 

A Fiú utcazenész, aki Dublin utcáin éjjel a saját számait énekli. Kilátástalannak tűnő helyzetében, végső elkeseredésében úgy dönt végleg feladja az álmait, olyannyira, hogy még szeretett  gitárját is az elhagyott utcán hagyná. Épp egy ilyen estén bukkan fel a Lány, megáll a Fiú előtt az utcán és önfeledten hallgatja a zenéjét.  Ösztönösen megérzi a fiú világfájdalmát és hatalmas erővel próbálja kirángatni a pesszimista hangulatból … A Lány cseh emigráns, aki alkalmi munkákból tartja el magát. A Fiú az apjával él, bedolgozik annak porszívójavító műhelyében. A Lány az anyjával és a kislányával él. A Fiút nemrég hagyta el élete nagy szerelme. A Lány nemrég hagyta ott a férjét… Ő is zenész, de nincs pénze zongorára, ezért egy hangszerboltba szokott bejárni, ahol megengedik neki, hogy zongorázzon. A Fiú elkíséri oda és ahogy eléneklik az első dalt együtt, egy láthatatlan, de annál erősebb kötelék alakul ki közöttük. A Fiú minden vágya, hogy felvehesse a számait és szerencsét próbáljon New Yorkban. A lányt magával ragadja a fiú zenéje, és eldönti, időt, pénzt, fáradozást nem kímélve segít neki… A zene ereje eltéphetetlen köteléket képez közöttük. 

Egyszer csak azon kapta magam, nem is figyelek a sztorira, mert egyszerűen a dallamok és a csodálatosan megkomponált hangulatok vittek magukkal a darab végéig.

Ez egy igaz mese. Nem akar megríkatni sem az „egyszer volt, hol nem volt”-tal, aminek különös jelentése van a darabban,  sem a rideg valóság túlzott adagolásával és mégis önkéntelenül ezt teszi…  A szereplők összetalálkoznak, mert a zene összehozza őket. Mindent beleadnak a közös dalba, aztán megy mindenki, mert mennie kell a maga útján tovább…. A Lányt várja a családja édesanyja, gyermeke, s a gyermek apja, akivel újra megpróbálja a közös életet…

A Fiúra pedig vár már New Yorkban a régi barátnő… Amit nem mond el a történet, azt elmondja a zene… Ennél a darabnál hatványozottan igaznak érzem:

„A zene az érzelmek gyorsírása. Azok az érzelmek, melyek csak nagy körülményességgel írhatók körül szavakkal, közvetlenül megnyilatkozhatnak a zene által.”            
 (Lev Tolsztoj)

 A néző pedig úgy távozik az utolsó megható jelenet után, amikor a két szereplő lélekben még közel egymáshoz, de a valóságban már nagyon távol áll, hogy tovább gondolja a történetet és talán azt érzi, ez a két ember, legyen a világban bárhol, akármikor, ha meghallják majd a közös zeneírás dallamfoszlányait, elszorult torokkal, és talán könnyes szemmel - egymásra fognak gondolni. Ami pedig addig történt, azt megőrzik a dalok, a hangok és a szívek, szívszorító emlék lesz életük végéig. Talán mégiscsak ezt hívják örök szerelemnek…

Ez is egy olyan darab, ami annyira emberközeli, érzelemmel teli, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni… Talán azért is, mert annyira mai, valós problémákról szól, hogy bárki magára ismerhet benne. A zenéje meg egyenesen zseniális. Nem amolyan „Hollywoodi csillogástól” válik széppé, hanem olyan  "a szomszéd utcában zajlik" szépségű. 

Adott két húsvér főszereplő, a Fiú és a Lány, akik szeretik a zenét és ezáltal egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A zene iránti szeretetük pedig kíméletlenül átjön a nézőnek és magával ragad. Érzelmeik nagyszerűen megírt dalok formájában törnek felszínre, néhol mint a vulkán,  felesleges is ellenállni. Ebben a darabban nem perdülnek táncra az utcán sem a rendőrök, sem a virágárus lány, nem énekelnek a koldusok, mint a régi klasszikus musicalek némelyikében, ellenben fergeteges koreográfiára perdülnek táncra a színészek, akik profi muzsikusként végtelen sokoldalúan vesznek részt az előadásban. Hangszereikkel együtt szenzációs, belevaló zenét-táncot produkálnak , vidám ír sörözők bulis country hangulatát idézve ír népzenei motívumokkal fűszerezve… Hihetetlenül őszintére sikerült darab, csodálatos dalokkal, egyszerű, mai szövegekkel, ahol az együtt muzsikálás öröme felemelő, a zene gyógyító erejéről nem is beszélve, ami képes mindent felülírni…

Egy régebbi riport során Zöld Csaba, a darab egyik szereposztásának főszereplője valahogy így fogalmazta meg az előadás lényegét: „A darab története nem egy klasszikus szerelmi történet, sokkal inkább egy plátói szerelem, egy hullámzó kötődés és kapcsolat, amit a zene tart össze.”

Plátói szerelem létezése nekem kicsit mindig megfoghatatlan, kicsit olyan, mint amikor egy férfi, vagy nő nem a másik fizikai valójába szerelmes, sokkal inkább abba, amit tud, a tehetségébe, mert nagyon hisz benne…  A szerelem itt teljes valójában beteljesületlen, a darab nem is annyira a szerelemről szól, sokkal inkább a feltétel nélküli szeretetről, valakinek mindenáron való támogatásáról… a szeretetről, ami nem vár viszonzást, hisz az igaz szeretet önzetlen… Ezt a végtelenül önzetlen szeretetet, szerelmet? támogatást gyönyörűen jeleníti meg a Lány a darab során.

Dolhai Attila fogalmazta meg nagyon találóan a darab igazi mondanivalóját egy reggeli műsorban:

„A cím a lényeg, mert beszélő a cím: EGYSZER…  Arról szól, hogy egyszer az életünkben találkozunk egy olyan nővel, aki tulajdonképpen nem a legjobb állapotunkban talál meg és egyszer csak kiránt bennünket ebből a történetből és olyan ambiciózus lendülettel tol előre…  Szerintem minden ember erre vágyik, legyen az férfi vagy nő, hogy a társa, vagy valaki így tolja előre, hogy az szárnyakat ad, és ez a történet erről szól…”  

És valóban, amikor a Fiú teljes kétségbeeséssel kifakad: „Én csak játszani akarok! Azt akarom, hogy meghallgassanak!” Mire a Lány: „Én meghallgatlak!”  

A két főszereplő: Tompos Kátya és Dolhai Attila, mivel mindkét előadást velük láttam, véleményt róluk tudok formálni, de a látottak után kíváncsian várom az összes többi szereplő hogyan éli majd meg ezt a csodálatosan szép történetet…

Fiú: Dolhai Attila
Dolhai Attila rajongóinak mindig hatalmas élményszámba ment, amikor régi koncertjein gitárt ragadott és saját maga kísérte első lemezének az Ébredjen a napnak csodaszép dalait. Azóta eltelt sok-sok év, a gitár időről időre előkerült és bár volt egy hosszabb lemondás, most ezzel a kiállással, ezzel a szereppel bizonyította, hogy élete kihagyhatatlan része a gitár. Gitárral a kezében teljesen megváltozik az egész ember, teljesen átlényegül, megszűnik a külvilág, átszellemült játéka közben eggyé válik a zenével. Amikor a hangstúdióban a lemezfelvételkor felénekli a dalt, abban az egész lelke benne van... A második felvonás egyik legszebb dalában fogalmazódik meg a gondolat az óceán partján, a víz morajlása közepette: „Kell, hogy önmagad légy...” Egy nehéz éjszaka után a hajnali kórus csodája... Dolhai Attila ebben a szerepben valódi önmaga, ez a szerep számára telitalálat volt minden szempontból, maga a kiteljesedés…

Anno a Casting felhívás így jelent meg a szerepre a színháznál:

„A darab férfi főszereplőjét keressük:

Kiválóan gitározó, önmagát kísérő énekes színész. Szerepe szerint megélhetéséért küzdő zenész, karizmatikus férfi…”  

Aki már látták a darabot, gondolom egyetértenek abban:  MEGTALÁLTÁK.

Ezzel a szereppel Attila talán önmagából is szeretett volna megmutatni valamit, hisz ő már tényleg átélte a lemezkészítés első mámoros pillanatát többször is. Zene iránti szeretete, elhivatottsága, hite hosszú évek óta töretlen, talán ezért alakítja olyan hitelesen szerepét, mert a valóságban is átélte-átérezte már ezeket a pillanatokat… Ez az őszinteség teszi helyre, teszi hitelessé alakítását, bár azt gondolom sokkal nehezebb az embernek egyszerű önmagát megmutatnia, mint más ember bőrébe bújnia…

Itt nem kellett hatalmas váltással egy idegen személyiséget megformálnia, tökéletesen hozta önmagát… Egy végtelenül zárkózott figurát, aki könnyen ellentétbe kerül az őt körülvevő világgal, kilátástalannak tűnő helyzetében pedig feladja az álmodozást… A fiú teszi mindezt nyers egyszerűségével, a mai ember magányából fakadóan, a vágyak és a racionális érvek között vergődve…

Attila így mesélt egyszer a darab béli önmagáról és a nagy találkozásról:  Egy dublini utcazenész, aki el van csúszva… aki az utcán kiabálva akarja elmondani a világnak feladom, ha most sem történik semmi…  és akkor találkozik egy lánnyal aki napsugárként beragyogja a pillanatot és megpróbál rajta segíteni, mert mintha tükörbe nézne, saját magát látja a fiúban, sorsazonosságot érez vele, meglátja benne a lehetőséget, ha már magán nem tud segíteni legalább máson segítsen… Lát benne egy olyan törést, ami benne is megvan… tükör a fiú a lánynak. Segítenek egymás életén kölcsönösen, oda-vissza.

Kifinomult játékával nagyon szépen kihangsúlyozza ezt a kezdeti pesszimista hangulatot, szelíden szomorú, lemondást sugalló tekintet, a testbeszéd, mind-mind a feladom életérzést, a hite elvesztését, az elhagyatottságot, a végtelen magány fájdalmát láttatja, a Nélküled hogy élhetnék e földön dala pedig egy magányos ember kétségbeesett segélykiáltása: 

„Nélküled hogy élhetnék e földön, mégsem hiszem el, hogy ide jutottunk.
Nem kíméllek, amit érzek, jobb ha elmondom neked, hogy mért lett 
egy nagy szerelem, ily fáradt és színtelen, s mért nem vagy itt velem…
Nélküled hogy élhetnék e földön, mégsem hiszem el, hogy ez a valóság.
Hogy éljem túl az éjszakák magányát…”       

Tökéletesen átélt előadásban láttatott egy srácot nagyon mélyen maga alatt, amikor úgy érzi kifordult a négy sarkából a világ, amikor azt érezte, nincs tovább. Egy embert, aki átélte élete legnagyobb csalódását és feladott már ezernyi reményt… Nagyon jól hozta az esendő, gyámolításra váró figurát. 

Nagyon szép átvezetéssel érzékeltette azután a felcsillanó reményt,  a szerelem újra ébredését is, az apró, finom, alig érintések, a kezek leheletfinom játéka mind-mind az ébredő vágy tökéletes megjelenítése. Nagyon szépen építi fel a kezdeti érdeklődéstől az elfojtott vágyon keresztül egy zárkózott férfi vívódását az ész és a szív csatározását a végső döntés meghozataláig, (ami tulajdonképp a lány kezében van) a fájó elengedésig. Árnyaltabb, mélyebb értelmet adva a történetnek…

„Rejtély leng át, ám még inkább vágyom rád ezért.
Némán állok, a szó mind átok, átver, nem kímél…”
„Süllyed bárkánk, kormányozd hát biztos part felé.
Van még látod, választásod és még van remény…”

Lány: Tompos Kátya
 Kátya nemrég így fogalmazta meg karaktereiket: „Szerintem nincsenek igazán „egyszerű” vagy „bonyolult” emberek. Körülmények vannak, amelyekhez adaptálódni kell, és sok esetben ez formálja leginkább a személyiségünket. Jó érzés ilyen emberi figurákat színpadon megjeleníteni. Szerethetőek és könnyű velük azonosulni.”

És valóban ez az azonosulás végtelenül jól sikerült,  Tompos Kátya és Dolhai Attila hihetetlenül jól hozzák az érzelmileg sérült karaktereket, akiket a jóisten is egymásnak teremtett. Kölcsönös vonzalmukat azonban beárnyékolják a múlt lezáratlan szerelmei.

A Srác és a Lány szöges ellentétei egymásnak, míg a fiú a darab elején egész megjelenésével, tekintetével, testbeszédével tökéletesen elhiteti  a sötét, komor hangulatát, addig a Lány Atilla szavaival élve valóban beragyogja a pillanatot, amit Tompos Kátya tökéletesen megjelenít, valóban ragyog, jön, lát és győz… Szinte szélviharként tör be a Fiú életébe és felrázza azt, újra megtanítja élni és bízni… 

Fiú: Te engem öt nap alatt megtanítottál élni és szeretni…

Meggyőzi a fiút arról, hogy merjen egy nagyot álmodni, meg tudja valósítani az álmait, csak akarnia kell. Segít neki, szinte a szó szoros értelmében tolja előre, mert meglátja benne, hogy segítségre, ösztönzésre szorul és mert nagyon hisz a tehetségében, hisz abban hogy a fiú erre született. Kátya egész megjelenésével izgalmas, vibráló erőt sugároz, de nagyon szépen láttatja a lány életének sötét oldalát is…  a kétségeket, melyek saját életét beárnyékolják, az esendőséget, az idegenséget az újvilágban, hazájától távol, a magányosságot és az ebből fakadó kétségbeesést is, a  szeretethiány érzetét… Tökéletesen átéli-átérzi, megmutatja egy erős nő minden gyengeségét, minden félelmét, végtelen fájdalmát:

„Most hol vagy védő angyalom, éjjel nappal sírok.
Tudom nem bízhatok mindent rád, de többet én nem bírok…”
„Útrakél egy lélek, ki ismerős volt egyszer,
és nem csak az én hibám, hogy ez lettél, egy idegen…”

Játékával csodálatosan érzékelteti, erősnek lenni bizony sokszor fájdalmas.  Amikor már annyira fáj, hogy nincsenek szavak, csak könnyek, és nincs vigasz. De legyen bármennyire nehéz, az élet megy tovább. Így hát a Lány nap, mint nap felszedi élete összetört darabjait, összerakja, és megy tovább. Mert tudja, hogy valahol mindig van egy út, ami az övé, amit járva talán ismét önmagára talál. A darab egyik legszebb pillanatát teremtette meg, annyira megható volt, könnyek nélkül sírt az ember  lelke érte.

Játékában egyszerre van jelen a vidámság és a szomorúság, szinte észre se vesszük ahogy egyik végletből átesik a másikba. Nem csak technikából, hanem szívből játszik… Kátya megéli és nem csak eljátssza a szerepet ettől válik  izgalmassá a karaktere. Játékának egyik érdekessége a cseh akcentus, amivel nagyon szépen fejezi ki másságát…  amikor  a hegytetőn azt mondta, ki merte mondani, igaz csak a saját anyanyelvén, amit a fiú csak talán sejtett:  „Téged szeretlek” az nagyon megindító, szép pillanat..

Különleges előadás több szempontból is: az egyszerű történethez nagyon jól illik a minimális díszlet, a hatalmas Led falakkal nagyon jól érzékeltetik a dublini utca hangulatát, vagy akár a tenger végtelenségét, bár engem ez kicsit egy régi kedves darab a Ghost monumentális  megoldásaira emlékeztet… 

Különleges előadás, mert  a művészek egytől-egyig professzionálisan muzsikálnak, táncolnak, prózát mondanak… Különleges, mert itt nincs a dalokat kísérő nagyzenekar, a szereplők saját maguk élőben zenélnek a színpadon és mégis magávalragadó, tökéletes a zenei összhang, igazi örömzenélés, jutalomjáték valamennyi művésznek…  Különleges élményt nyújt a szereplők, a zene és a cselekmény, illetve a környezet együttes egymásra hatása. Egy nemrég megjelent interjúban a két főszereplőt a színésztársakról, akikkel most együtt játszanak, volt osztálytársakról kérdezték és ők elmondták, mennyire jó újra találkozni… Dolhai Attila akkor egy végtelenül szép gondolattal zárta a beszélgetést, ami akár az egész darab alapgondolata is lehetne, hisz mindennek a mozgatórugója:

„Boldogság a másik tehetségében gyönyörködni!”  Milyen igaz gondolat… a két főszereplőt is ez hozza közel egymáshoz.

Varázslatos hogy milyen erős módon lekötötte a figyelmemet ez az előadás. Teljesen kikapcsolt. Nagyon valóságos a sztori, ez akár igaz történet is lehetne (vagy talán az is valakiknek) teljesen hétköznapi figurákkal egyszerű érzésekkel, na meg persze sok tehetséges művésszel, szívhez szóló dalokkal és az egyszerű történetével. Bensőséges élményt adott. 

És végül, hogy számomra mit jelent ez a darab, hogy miről szól valójában, egy megfoghatatlan érzésről két ember között, amit számomra ezek a gondolatok fogalmaznak meg legcsodálatosabban:

„Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberi lénnyel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.”
(Albert Schweitzer)

Vannak az ember életében ilyen örökre meghatározó találkozások… Ilyen az élet… 

Köszönet az élményért a társulatnak.

ONCE: Egyszerű, de Nagyszerű. Nemcsak Egyszer…

(rengeteg szépségről tudnék még mesélni a darabbal kapcsolatban, az apró finom kidolgozásokról, de nehéz úgy írni róla, hogy az ember nem szeretné lelőni a poénokat, nem szeretné megfosztani az utána jövőket az újdonság varázsától… Majd EGYSZER még talán…)

Ahogy én láttam."

Tisztelettel:  Kókainé Ibolya

vásárlás
2019. Október
HKSzCsPSzV
-1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21
31 ---
2019. November
HKSzCsPSzV
----1
4 5 6
18 19
25 26 -
2019. December
HKSzCsPSzV
------
12 13
16 17 18
24 25
31 -----
2020. Január
HKSzCsPSzV
--1 2 3 4
26
27 28 31 --
2020. Február
HKSzCsPSzV
-----
5 6 7
23
24 -
2020. Március
HKSzCsPSzV
------
2 3 4
16 17
26
30 31 -----