Madách Színház - Ádám Ottó

ÁDÁM OTTÓ

Ádám Ottó a magyar színházművészet meghatározó alakja. A Madách Színház vitathatatlanul egyik legnagyobb egyénisége, legendás igazgatója, és főrendezője. Személyisége hatással volt az egész magyar színházi életre. Nincs az országban olyan színházi ember, aki Ádám Ottó aktív működése idején ne került volna valamilyen módon vonzáskörébe, akárhol élt is az országban, akár tanítványa volt, akár nem. Egyéniségének súlya, intellektusának mélysége, finom összetevői, emberi kisugárzása, integráló ereje és mindenek előtt komplex színházrendezői lénye megkerülhetetlenné tették alakját a színházművészetben.

1989-ben visszavonult az aktív színházi munkától.
Nincs olyan nap, amikor ne hiányozna.

A Madách Színház ezzel az oldallal kíván tisztelegni Ádám Ottó előtt. Ezt az oldalt a közös emlékezet fórumának szánjuk. Nyitva áll minden olyan kolléga, színházi ember és színházat szerető néző előtt, aki ezen a fórumon közre kívánja adni gondolatait, emlékeit erről a rendkívüli emberről.

Szirtes Tamás
a Madách Színház igazgatója

Néhány évszám, egy-két városnév, pár intézmény, cím- és ebbe belefér egy ember élete. Egy élet kerete. Ez a keret egy kút pereme. Hogy mondja Thomas Mann? „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

Ádám Ottó két évig a kolozsvári egyetemen volt orvostanhallgató, azután Budapesten a Színművészeti Főiskola (akkor még így hívták) rendező szakán végzett 1952-ben és a Madách Színházhoz szerződött. 1953-tól a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője, majd 1956-tól ismét a Madáchban rendező, főrendező, 1972-től igazgató 1989-es nyugdíjba vonulásáig. A Színház és Filmművészeti Egyetem (ma így hívják) tanára, rektor-helyettes, majd Professor Emeritusként onnan is visszavonul.
A rendezést Nádasdy Kálmántól tanulta, az Operaház akkori főrendezőjétől, akinek rendezői és pedagógiai módszere, dráma értelmezései, fordításai mindörökre érvényesek maradnak.
Ádám Ottó 1952. februári miskolci vizsgarendezése Kornyejcsuk: Ukrajna sztyeppéin c. szovjet vígjátéka fergeteges sikert aratott (bizony az volt!). Utolsó rendezése Csehov: Cseresnyéskertje 1987. februárjában. Az 1989-es visszavonulásáig eltelt 37 év az a kút, amelyben benne van rendezői, társulat építési, színházvezetői, pedagógiai munkájának egésze. Kutatásra, elemzésre, tanításra váró részei az életműnek. Le kell szállni a kút mélyébe a megismeréshez.

A pályakezdő színházi évek után, 1956-ban, a levert forradalom baljós idején folytatta hivatását a Madách Színházban. 1957 tavaszán Németh László Széchenyijét rendezte a Kamarában. Mi lehetett volna aktuálisabb, mint a 48-as forradalom bukása utáni legnagyobb magyar politikus tragédiájának színre vitele! Nos, túlságosan is aktuálisnak bizonyult, a felsőbb vezetés kilenc előadás után leparancsolta a közönség nagyon is értő reagálását kiváltó előadást a Madách Kamara színpadáról. Pár évvel később, 1960-ban Ádám Ottót behivatták a Nemzeti Színházba, ahol egy akkori politikai hatalmasság jelenlétében „rábeszélték”, hogy vállalja el egy korabeli sematikus magyar darab rendezését. Nem volt kibúvó, ilyen idők jártak.
És mégis! – a korlátozott lehetőségek határain belül is meg kellett és meg lehetett találni a színházi lét értelmét és varázslatossá lehetett tenni a színházi estéket, a folyamatos kritikai támadások ellenére is.

A puhuló diktatúra idején az új magyar termelési darabok helyett már be lehetett mutatni a magyar félmúlt klasszikusait, Molnárt, Szomoryt, Bródyt, Szép Ernőt, a ma is élő Sütő Andrást. A kötelező szovjet helyett is el lehetett fogadtatni az orosz klasszikusokat. Gorkij, – mint mondani szokás, határeset – Csehov végig kíséri Ádám Ottó pályáját, újra és újra felbukkannak a Csehovok, egyik – másik többször is. A Cseresnyéskert, a Sirály, a Három nővér, a Ványa bácsi, a Gorkijok közül a Kispolgárok, a Nyaralók, az Éjjeli menedékhely Ádám Ottó repertoárjának fontos részei.

Az a teljes élet, az a minden lehetséges emberi kapcsolatot felölelő drámai művészet, amely e darabokat jellemzi, átívelnek a pálya egészén. Az áruló, a Széchenyi, a Mathiász panzió, a Bodnárné a világos értelmű Németh László drámai műveihez való kötöttséget, a Hermelin, a II. Lajos a csodálatos Szomoryhoz, a Warrenné mestersége, a Tanner John házassága, a Pygmalion, a Sosem lehet tudni, Az ördög cimborája, az Olyan szép, hogy nem is lehet igaz előadása a ragyogó szellemű, mélyen érzelmes G.B Shawhoz, a Kaukázusi krétakör, a Koldusopera rendezése az oly sokszor félreértett, nagyszerű B. Brecht-hez való vonzódását jelzi.
Külön fejezet Shakespeare - a Szentivánéji álom, a Hamlet, az Othello a sarokkövek, a vígjáték és a tragédia!

Szophoklész: Oidipusz király próba (1970.)
Psota Irén, Huszti Péter, Ádám Ottó

És ott van a huszadik század útjelző szelleme – Arthur Miller, a Pillantás a hídról, a rendezői komponáltság és a színészi alkotások remeke.
Mi ezekben az előadásokban a közös, hiszen teljesen különböző típusú, műfajú, eszmeiségű darabokról van szó? A válasz: a színészközpontúság. Minden koncepció, ötlet, rendezői szándék a színésznek van alárendelve, aki megjelenik a színen és attól kezdve ő a lényeg. A próbák alapja a rendező és a színészek közti kölcsönös bizalom és a türelem meg az évek során kialakult közös nyelv.

Ádám Ottó rendezői munkájának lényege a kontaktus teremtő képesség. Ezzel tudja kibontakoztatni és fenntartani a színészi tehetség állapotát. Olykor az anyag ellenállásából következően minden összeesküszik azért, hogy szétessen az is, ami addig létrejött, a színészek úgy próbálnak, mint a gályarabok, nos ilyenkor van igazán jelentősége a rendező és a színészek közti élő kapcsolatnak. Ádám Ottó képes rá, hogy olyan légkört tartson fenn, amely oldja a görcsöket, gátlásokat és úgy időzítse a próbafolyamatot, hogy az előadás éppen a bemutató napjára érje el legjobb formáját.

Kik azok a színészek, akikkel Ádám Ottó megteremtette a színházi világunkban oly áhított igazi találkozásokat?
A teljesség igénye nélkül: Pécsi Sándor, Kis Manyi, Tolnay Klári, Gábor Miklós, Márkus László, Domján Edit, Mensáros László, Tímár Béla, Kalocsai Miklós, Schütz Ila, Bessenyey Ferenc – fájdalom – nincsenek már az élők sorában, a technika jóvoltából, ha nem is teljes, de legalább megközelítő lenyomatát adják a hajdanvolt, legendává nemesedett előadásoknak.

Pécsi Sándor, Ádám Ottó, Gábor Miklós

Huszti Péter, Psota Irén, Almási Éva, Piros Ildikó, Haumann Péter, Koltai János, Lőte Attila, Dunai Tamás, Cseke Péter, Koncz Gábor, Békés Itala, Kiss Mari, Zenthe Ferenc, Bencze Ilona, Avar István és még sokan szerencsére ma is élő tanúi az egykori varázslatos színháznak.
A jelen idő múlttá vált. Ádám Ottó már nem rendez, nem igazgat. Volt munkatársai, tanítványai, barátai fájdalmára abbahagyta a színházat, a tanítást. Visszavonultságában remélhetőleg megírja szubjetív-autentikus színházi emlékeit.

Springer Márta

ÁDÁM OTTÓ

Nevéhez fűződik a Madách Színház aranykora. Mondják, könnyű dolga volt: Pécsi, Uray, Timár, Darvas Iván, Gábor Miklós, Dajka, Kiss Manyi, Psota, Tolnay, Bessenyei, Mezei Mária, Mensáros, Márkus néha egyetlen darabban léptek fel.

Gábor Miklós, Ádám Ottó, Huszti Péter, Tolnay Klári

Egyszóval zseniket rendezett. Ez igaz. De csak azzal a másik igazsággal együtt, hogy ő maga is zseniális ember.
Tehetsége nem látványos.
Igaz művészet volt, mely korunkban – Madách szavaival – „úgy elbú, hogy észre nem veszik.”
Taktikája, mint a jó kertészé az volt, hogy segítette az életet megszülni és kibontakozni. Mint minden valódi mester, ő is bába volt. Bölcs, józan, türelmes, várakozó, taktikus és persze teli szeretettel. Csak azzal tudott dolgozni, akit szeretett, s csak addig, amíg őt is szerették. Nevezhetjük ezt bizalomnak is. Bár többről van szó. Próbáin szeretet, derű, nyugalom uralkodott, és előadásai teli voltak melegséggel.
A szeretet és a szépség rendezéseinek két alapszava volt.
Ez a két fogalom ugyanazt jelentette számára: ami belül szeretet, az kívül szép, azaz: harmonikus. Ami belül gyűlölet, közöny és gonoszság – az kívül csúnya és diszharmonikus.
Ez lényegében Ádám Ottó esztétikája.

Akár Shakespeare-t, akár Molnárt, Brechtet, Szomoryt, Millert vagy Csehovot rendezett, minden előadása a szeretetről, vagy éppenséggel a szeretet fájdalmas hiányáról szólt.

Azt mondta, nincs más hiteles ideológia a világon. Minden egyéb üres fecsegés, intellektuális divat, a művészet elárulása.

Rendezéseiből embermeleg áradt, az a „harminchat fokos láz”, amiről József Attila olyan fájdalmas hiányérzettel beszélt.

Ezért a közönség szívesen jött a Madách Színházban, mert ott nem kellett fázni. Otthon érezte magát. Meleg volt nálunk.

És ebben az otthonos melegségben nemcsak a nézők, a színészek is
másképp érezték magukat– jó volt benne lenni, s ami alegdöntőbb, mindenki szabad volt a szó legmélyebb értelmében: tehetsége minden erőszaktól mentesen kivirágozhatott.

A tragédia akkor következett be, amikor a világba betört a jéghideg.
Betört a művészetbe az embertelenség, az önmutogatás, az önzés és a kegyetlenség, az örök értékeket kezdte elsodorni a divathóbort és az a démonitás, melynek természetéről Ádám sokkal többet tudott, mint mi, mert valaha százszorosan megszenvedte.
Addig a napig volt a Madách Színház igazgatója és főrendezője, míg kellő erőt érzett magában ahhoz, hogy hátát a színház ajtajához támasztva visszatartsa azt a létrontó hurrikánt, mely az örök értékeket maga alá temeti.
Bírta, bírta egy darabig, s amikor már látta, hogy küzdelme reménytelen: föladta.
Sokáig viaskodott magával, s azt hiszem, benső drámája legalább olyan véres és nagy volt, mint azoknak a klasszikus hősöknek a küzdelme, akiket a színpadon rendezett.
Az erkölcsi kérdése az lehetett, hogy mennyi önárulás viselhető el ahhoz, hogy emberi méltósága fönnmaradjon.
A másik a tehetségének kérdése volt: tud-e alkotni s működni még egy olyan világban, mely minden ízében taszította.
Ádám Ottó nem-mel felelt.
Kettétörte varázspálcáját.
Szelleme azonban, és egykori varázslatainak emléke ott maradt a Madách Színház többször is átépített falaiban.
Ahogy az orosz irodalom Gogol Köpenyéből, mi Ádám szeretet-szépség színházából jöttünk s jövünk elő. Ez a hagyományunk.

Müller Péter

ÁDÁM OTTÓ TANÁR ÚR

A Színház - és Filmművészeti Egyetemen végzett majd fél évszázados pedagógiai
munkásságától 2003-ban prof. emeritusként vonult vissza. Évtizedeken keresztül vezette az egyetem Színész Főtanszakát, ahonnan figyelemmel kísérte a végzett növendékek pályáját, sorsát. Nemzedékeket tanított. Színészeket, rendezőket.
Sokan közülük ma a szakma jeles képviselői, színészek, rendezők, színházigazgatók, tanárok. Talán nincs olyan színház az országban, ahol a nála végzett művészek ne alkottak volna vagy alkotnának.
Orvosnak készült, és meggyőződésem, hogy kiváló orvos vált volna belőle.
Figyelmével, megértésével, türelmével, intuíciójával, pontos diagnózisaival - a jó orvos számára e nélkülözhetetlen képességekkel -, rendezőként, igazgatóként és tanárként is gyógyított és gyógyít ma is. A diszharmónia, a rendetlenség a zűrzavar a fejekben; ezek betegségek. A világban, a társadalomban és az egyénekben is. A harmónia, a rend, a szépség; egészség. „Nem gondolják, hogy ebben világban, ahol annyi kegyetlenséget, zűrzavart és csúnyaságot látnak, a harmóniát, a szépséget és a humánumot kellene megmutatni?” – kérdezte tőlünk.

„Egy előadás fölött általában és egy alakítás fölött különösen különböző sugárzások lebegnek. Ezek néha szaggatottak, diszharmonikusak és rossz nyugtalansággal telítettek – néha azonban harmonikusak és kiegyenlítettek és az előadást különös szépségbe oldják.
A színész körül ilyenkor a levegőnek egy sűrű gyűrűje jön létre, amely egyfajta elektromossággal telített, aminek a minősége ma még meghatározhatatlan, de aminek valóságos jelenléte kétségtelen.
Minél szűkebbre zárjuk a kört e köré a megfoghatatlan valami köré, annál inkább tűnik ki, hogy ez nem más, mint a koncentráltság állapota, amelynek az intenzitása változó, és amelynek a kisugárzó ereje pontosan akkora, amekkora maga a koncentráltság.”

– ezeket a mondatokat egy előadásában mondta, melyek egyben művészi és pedagógiai munkamódszerére is fényt vetnek.

Én egy mérleg jegyű ember vagyok, és ezért mérlegelek - mondta egyszer a rá oly jellemző humorral és enyhe öniróniával. És mérleg jegyű emberhez híven, kiváló diplomataként pontosan tudta, tudja, hogy egy cél eléréséhez mikor, mit, mennyit és hogyan kell mondani egy színésznek vagy egy tanítványának.

Egy rendezőnek legyen titka – mondta. Tapasztalatból beszélt. Neki voltak titkai. Egyszer egy darab egyik jelenete kapcsán arról beszélgettünk, hogy itt és itt, az illető szereplőnek rá kéne nézni a másikra, és reagálnia kéne a hallottakra.
Én ilyeneket soha nem szoktam mondani a színészeknek – mondta-, egyszerűen csak nagyon erősen koncentrálok arra, amit látni szeretnék, és akkor a színész magától megcsinálja.
Tudta, az a leghatékonyabb, ha színész úgy érzi, önmagától találja meg a kulcsot a szerepéhez. Tanítványait is ilyen irányba inspirálta és segítette. A műveket ne kitalálni próbáljuk, hanem fejtsük meg őket. Belülről.
„Minden remekműnek van egy magja, és odáig, a magig kell eljutni, odáig kell befúrni magunkat. Onnan minden feltárul, és igaz színben mutatkozik.”

Persze a titkot nem lehet csinálni, az olyan, mint a tehetség. Vagy van, vagy nincs. De figyelni, sőt koncentráltan odafigyelni talán meg lehet tanulni. A szeretetről sok szó esik mostanában. A figyelemről kevesebb. Ő az egyik legtökéletesebb formában gyakorolta a szeretetet: figyelt. Sőt, odafigyelt. Realitásérzékéhez kiváló intuíció, valamint kivételes ember-, és lélekismeret társul. És mivel belelát a dolgokba, sokszor tudja azok jövőjét, egy-egy terv várható sikerét, sikertelenségét.
Ha egy kolléga Ádám Ottó valamelyik volt növendékével próbál, és a próba valamiért megakad, akkor mindig előkerül egy mondat: „Ilyenkor Ádám Ottó azt szokta mondani, hogy - „ és akkor mindig egy éppen odaillő és találó idézet következik, amitől valahogy helyére kerülnek a dolgok. Igen, pedagógusként kivételes érzéke van arra, hogy a helyére tegye a dolgokat. A rendező szó a REND szóból származik – mondta nekünk. És ezt is szorgalmazta mindig, a rendet, a harmóniát, a szépséget és a világosságot.
Paradoxonnak tűnik, de nem az, Ádám Ottó egyszerre távol van, és itt van. Nap nem múlik el, hogy a színházakban, filmeken, televízióban, rádióban ne lehessen látni, hallani a tanítványait, kik a tőle kapottakból mindig visszasugároznak ránk valamit. Így hát ő jelen van, itt van velünk a próbákon, a kész, és a még csak születendő előadásokban, a mindennapjainkban.

Gellért Péter

Ádám Ottó gondolatai a színházról, a közönségről és a kritikáról

Ádám Ottó mestereiről és példaképeiről; Gellért Endréről és Nádasdy Kálmánról

Ádám Ottó Pécsi Sándorról

Részletek Ádám Ottó írásaiból Domján Editről és Márkus Lászlóról

Ádám Ottó: Asztrov doktor születése

Ádám Ottó: Kolozsvártól a Madách Színházig
1. oldal
2. oldal
3. oldal

A pálya összegzése

Ádám Ottó színházi rendezései

Ádám Ottó tv-rendezései

Ádám Ottó kollégáinak, tanítványainak, barátainak további írásai:

Andai Katalin írása